hzoltan.blog.hu

Meglepődve konstatáltam, hogy a dégi Festetics kastély környékét rendezik, a hidat teljesen kicserélték. Természetesen utána olvastam, hogy mi is történik:

 

A tervezett munkák a legnagyobb volumenű kerthelyreállítást jelentik Magyarországon a második világháború óta. Az első szakaszban a Parktó rekonstrukcióját végzik el. A másik két projekt (a Szerpentin tó és a kapcsolódó kastélyparki terület, illetve a sírdomb körüli parkterület és a déli árapasztó csatorna helyreállítása) megvalósításával befejeződik a történeti kert teljes újjáépítése.

 

A tervek szerint a csaknem másfél kilométer hosszú, 11,3 hektár területű tóból kikotorják az elmúlt évtizedekben felhalmozódott hatalmas mennyiségű, 127 ezer köbméternyi iszapot, rekonstruálják a partvonalat, és rendezik az áradásokat meggátoló csatornarendszert. Ezzel nemcsak a vízi ökoszisztéma egyensúlya áll helyre, hanem megszűnik az árvízveszély is.

 

 Forrás: http://mult-kor.hu/20121128_megujul_a_degi_festeticskastely_angolkertje

 Ha valakit érdekel még az építkezés, itt talál még leírást és képeket a kezdetekről.

Amikor a háztetőről körbenézek, és elém tárul a panelrengeteg, a Weeds főcímdala jut eszembe az egyforma „dobozokkal”, emberekkel. Egyforma kis életterek.

Felülről, felületesen szemlélve egyforma kis életek. Közelebbről figyelve ezernyi féle sors, milliónyi célok, vágyak. Van, akinek minden nap új remény. Valakinek pedig minden egyes új nap borzasztó kihívás. Van, akinek az élet egy „egész nap”, út az újjászületés felé, amikor is nem létezik idő, csak a jelen. Úgy érzem, a jelenben jelen lenni a legnagyobb kihívás. Bezsúfoljuk magunkat kis életterekbe, kis autókba, kis városokba, kis országokba, a múltat idézve, a jövőt építve – vagy rombolva -, elhelyezve magunkat térben és időben. Függetlenségünk önkénytelenül is feladva kapaszkodunk álmainkba, névtelenül vagy közismerten eltiporva másokat. Pedig ennek nem így kéne lennie. Az élet nem egy verseny. Aki célba ér ebben a futamban, az a véggel szembesül.

Lillafüred csodálatosan szép hely, még így télen is. Néha vacogva, néha bosszankodva a köd miatt, de kellemes napokat töltöttem el barátnőmmel itt. A fák kopárok voltak, a táj nem zöldellt, s mégis megmaradt idilli hangulata. A Hámori-tó, a Palota szálló és lépcsős teraszai rabul ejtettek, készült pár kép délután, este és reggel, íme:

Aki a környéken jár, a Szent István Barlang meglátogatását ne hagyja ki, nem az ország leghosszabb látogatható cseppkőbarlangja, de annál szebb és nagyobb cseppkövek találhatóak benne.

Beköszöntött a tél, mindent ellep a szürkeség. Korán sötétedik, és a napot is régen láttam már. Minden reggel ködös, az orromig sem látok. Vacogva kaparom a jeget a szélvédőről, és imádkozok, hogy gyorsan melegedjen be az autó. Persze mindhiába…  Ellenben melengette szívemet a Karácsony szele, és hogy a hőn áhított szabadság végre elérkezett.

Utolsó munkanapom ebben az évben hátam mögött tudva indultam hazafelé. Nem vágytam semmi izgalmasra. Ahogy Velence közelébe értem, úgy döntöttem a zsúfolt autópályát magam mögött hagyva fellátogatok a „hegytetőre”.  A Panoráma kilátó tiszta időben nagyon közkedvelt hely, de ma a hegy ködbe burkolózva várt rám, elrejtve a Velencei-tóra való rálátást. És láss csodát, a szürke mindennapokból elém ugorva egy fehér táj fogadott, amilyet tavaly óta nem láttam már. Érintetlenül, szűzen fogadtak a bokrok, fák. Emberi életnek csak emlékei látszódtak.

Sok minden kavarog bennem egy hosszas séta után, amelyet Budapesten tettem. Jöjjön hát egy Vörösmarty Mihály idézet, amely talán jobban fogalmazza meg mindezt:

"Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm."

Vörösmarty Mihály: A merengőhöz