Amikor a háztetőről körbenézek, és elém tárul a panelrengeteg, a Weeds főcímdala jut eszembe az egyforma „dobozokkal”, emberekkel. Egyforma kis életterek.
Felülről, felületesen szemlélve egyforma kis életek. Közelebbről figyelve ezernyi féle sors, milliónyi célok, vágyak. Van, akinek minden nap új remény. Valakinek pedig minden egyes új nap borzasztó kihívás. Van, akinek az élet egy „egész nap”, út az újjászületés felé, amikor is nem létezik idő, csak a jelen. Úgy érzem, a jelenben jelen lenni a legnagyobb kihívás. Bezsúfoljuk magunkat kis életterekbe, kis autókba, kis városokba, kis országokba, a múltat idézve, a jövőt építve – vagy rombolva -, elhelyezve magunkat térben és időben. Függetlenségünk önkénytelenül is feladva kapaszkodunk álmainkba, névtelenül vagy közismerten eltiporva másokat. Pedig ennek nem így kéne lennie. Az élet nem egy verseny. Aki célba ér ebben a futamban, az a véggel szembesül.
