Beköszöntött a tél, mindent ellep a szürkeség. Korán sötétedik, és a napot is régen láttam már. Minden reggel ködös, az orromig sem látok. Vacogva kaparom a jeget a szélvédőről, és imádkozok, hogy gyorsan melegedjen be az autó. Persze mindhiába… Ellenben melengette szívemet a Karácsony szele, és hogy a hőn áhított szabadság végre elérkezett.
Utolsó munkanapom ebben az évben hátam mögött tudva indultam hazafelé. Nem vágytam semmi izgalmasra. Ahogy Velence közelébe értem, úgy döntöttem a zsúfolt autópályát magam mögött hagyva fellátogatok a „hegytetőre”. A Panoráma kilátó tiszta időben nagyon közkedvelt hely, de ma a hegy ködbe burkolózva várt rám, elrejtve a Velencei-tóra való rálátást. És láss csodát, a szürke mindennapokból elém ugorva egy fehér táj fogadott, amilyet tavaly óta nem láttam már. Érintetlenül, szűzen fogadtak a bokrok, fák. Emberi életnek csak emlékei látszódtak.
